"Mondjátok meg a feleségemnek és a családomnak, hogy szeretem őket. A legénység tagjai is ezt üzenik a saját feleségeiknek és családjaiknak." - mondta be a rádióba egy utolsó, kétségbeesett segélykérést követően Phil Gay kapitány, miután végképp belátta, hogy a viharos Északi-tengeren senkire sem számíthat. A hurrikán erejű szél rövidesen felborította a hajót, és az elsüllyedt. 3 héten belül ez volt a harmadik halászhajó, ami a tengersírba rántotta Hessle Road halászait. Odahaza mindeközben...

50 éve ilyenkor a brit híradók egy megtermett asszonyság képével voltak tele, akit 6 rendőrnek kellett lefognia, hogy fel ne ugorjon egy mozgásban levő halászhajó fedélzetére. Az egyszerű gyári munkásnő a világ legveszélyesebb iparát próbálta forradalmasítani. Nem volt egyedül: egy gyásztól megtört, ám összetartó közösség állt a háta mögött. Jobbára csupa egyszerű asszony, akik a halászatáról híres brit Hull városában, többségében azon belül is Hessle Road-on éltek. 

Kingston upon Hull

Hessle Road: egy régi közösség, ahol a gyász állandó vendég volt.

Hessle Road-on az 1960-as években minden a halról és a halászatról szólt. A családok szegények voltak, így a gyerekek nem jártak sokáig iskolába. Volt olyan fiú, aki már 13 évesen halászhajón dolgozott (bár ez illegális volt), a lányok pedig mentek a halfeldolgozó üzembe pucolni, filézni. Míg a családfők 2-3 hétig az Északi-tengeren dolgoztak, az anyák hordták otthon a szoknyát és a nadrágot is. Szükség volt minden lelkierejükre, mivel a mélytengeri halászat ebben az időben az egyik legveszélyesebb foglalkozás volt,

jóval felülmúlta még a hírhedt szénbányák veszélyeit is.

Halászhajók indulnak az Északi-tengerre

Ráadásul a halászoknak nem volt érdemi érdekképviseletük, és a legtöbbjük bármilyen munkát elvállalt, amit ajánlottak neki. 

Az értékes tőkehal

Ami a halászoknak a megélhetésre volt elég, az a hajótulajdonosok számára remek üzlet volt. Az Izland körüli halban gazdag vizeket a lehető legjobban és leggyorsabban ki akarták aknázni - a sietség nem volt ok nélküli, a halászati jogokért ugyanis nemzetközi csatározás folyt. (Az úgynevezett "Cod war" már ekkor több száz éves múltra tekintett vissza.) Az iparágat így erőteljes kompetitív szellemiség uralta: a tulajdonosok

hatalmas nyomást helyeztek a kapitányokra, hogy még szélsőséges időjárási körülmények között is kivessék a hálókat.

Nemzetközi határok a halászatban. az Izland körüli vizek gazdag halállományáért több száz éve folyik a harc.

A hatalmas fenékhálókat a környezetvédők a mélytengerek buldózereinek tartják, mert mindent letarolnak, ami az útjukba kerül

Az a kapitány, aki az év során a legnagyobb fogást hozta haza Nagy-Britanniába, ezüst tőkehal serleget kapott. A hajók szüntelenül oda-vissza útban voltak az Északi-tenger halmezőire, bármilyen állapotban is voltak. Nem volt ritka, hogy a halászhajó működő rádió nélkül indult a 3 hetes útra, a fedélzeten egyébként soha nem volt orvos és kielégítő elsősegély csomag sem. 

A becslések szerint 1835 és 1980 között nem kevesebb, mint 6000 hull-i halász veszett oda a tengeren.

Veszélyes ipar

Sokaknak a veszélyes gépek okozták a halálukat, amelyeknek a kezelésére nem voltak megfelelően felkészítve, mások orvosi segítség hiányában haltak meg, és az sem volt ritka, hogy az Északi-tenger borzalmas viharaiban teljes hajók süllyedtek el. A hajótulajdonosok igen ritkán fizettek kártérítést. Ha egy halászt például egy hálóba gabalyodott cápa letaszított a fedélzetről a mélybe, akkor azt egyszerűen az

"act of God"

terminológiával illették, és az özvegynének főhetett a feje, hogy miből neveli fel egyedül az utána maradt 7 árvát.

A hull-i focicsapat tiszteletet ad az elhunytaknak 

1968 januárja azonban felülmúlta a közösség addigi megpróbáltatásait is. A St. Romanus és a Kingston Peridot nevű halászhajó január 10-én hajózott ki a St. Andrews kikötőből, szokás szerint 20-20 fős legénységgel. A hajók rossz műszaki állapotban voltak, és a St. Romanus rádiója már az utazás második napján teljesen felmondta a szolgálatot. Ahogy később fény derült rá, pont aznap érhette a hajót a katasztrófa. Erről azonban Nagy-Britanniában mit sem tudtak, mindössze annyit észleltek, hogy a St. Romanus elmulasztotta naponta megadni a pontos koordinátáit, ahogy azt a protokoll megkövetelte volna. Ennek ellenére

a tulajdonos nem kevesebb, mint 16 napot várt, mire jelentette a parti őrségnek a hajó eltűnését.

Kiderült, hogy a bajba jutott hajó üres mentőcsónakjait már 13-án látták a tengeren hánykolódni, egy közelben haladó hajó pedig 11-én észlelte a St. Romanus vészjelzéseit. Valószínűleg ezen a napon süllyedt el egy vad hóvihar miatt.

isafjordur. Gyakran volt a szerencsétlenül járt hajók végállomása.

Nem volt szerencsésebb a Kingston Peridot sem: január 26-án Izland észak-keleti partjai mellett halásztak zord időben. A hajó alkatrészein hatalmas jégtömbök tűntek fel, amiről minden tengerész tudja, hogy rossz előjel, mert veszélyezteti a hajó stabilitását. A Kingston Peridot ráadásul vad hóviharba keveredett, feltételezhetően felborult és elsüllyedt. Január 29-én a tenger a partra vetette a hajó egyik mentőcsónakját és néhány roncsot is.

A két tragédia híre egyszerre érkezett meg a Hessle Road-ra: január 30-án. A helyiek teljesen összetörtek, mindenkinek volt rokona vagy ismerőse a hajókon. A lapok az elhunytak képeivel voltak tele, mindenhol csak erről beszéltek. Akinek még volt valakije a tengeren, azt az aggodalom emésztette, és jogosan: 4 nap múlva a Ross Cleveland nevű hajó is bajba jutott, és megérkezett Hull-ba Phil Gay kapitány ominózus utolsó üzenete. 

Egész Nagy-Britannia a halászok tragédiájától volt hangos: 3 hét alatt 3 baleset és 60 halott... Ez volt az a pillanat, amikor Lillian Bilocca, a 39 éves halpucolónő az asztalra csapott. 

"Ami sok az sok. Ideje tenni valamit."

Lillian Bilocca halat pucol.

A BBC dokumentumfilmje

- emlékezett vissza lánya, Virgina anyja egyszerűen megfogalmazott mondataira.  És Virginia tudta, hogy komolyan is gondolja, hiszen a "Big Lil"-ként becézett asszony híres volt makacsságáról és határozottságáról, bár eddig csendesen élte az életét: 14 éves kora óta halat pucolt a gyárban, hozzáment egy halászhoz, és nevelte két gyermekét, Virginiát és Ernestet, aki szintén halász lett. (Ernie Bilocca egyébként a saját szemével látta elsüllyedni a Ross Cleveland-et a közelben álló Kingston Andalusite fedélzetéről.)

Utazik a bizottság

Lillian Bilocca először is egy bizottságot hozott létre, amelynek rajta kívül Christine Jensen, Mary Denness és Yvonne Blenkinsop voltak a tagjai. A társaságnak egyszerűen a "Hessle Road-i Asszonyok Bizottsága" nevet adták, és a halászok több száz hozzátartozóját képviselték. Petíciót fogalmaztak a mélytengeri halászat biztonsági körülményeinek javításáról, amit néhány nap alatt elképesztő tömeg, 10000 ember írt alá. 

Harry Eddom, aki csodálatos módon megmenekült. Később többen kritizálták, amiért egyedül rajta volt vízhatlan ruha mentőcsónakban, ezért társai - egyikük egy kamasz volt - megfagytak.

Közben a tragédia újra az egész ország figyelmének középpontjába került. Az izlandi Isafjordur egyik házánál ugyanis egy különös alak jelent meg, aki nem volt más, mint Harry Eddom, a Ross Cleveland 28 éves első tisztje. Eddom mentőcsónakja csodálatos módon elérte a partot, a benne utazó 3 hajós közül azonban egyedül ő maradt életben, hogy elvánszoroghasson segítségért. A 3 tragédia így összesen nem 60, csak 58 életet követelt, mivel a Ross Cleveland még a vihar előtt partra rakta az egyik halászát is betegség miatt.

Vonulnak az asszonyok, az élen Big Lil.

Big Lil ellenőrzi a hajókat a kikötőben.

Lillian Bilocca eközben a parlamentbe vitte petícióját, menetelést szervezett, és találkozót követelt a halászhajó tulajdonosokkal, hogy a halászok munkakörülményeinek javításáról tárgyaljanak. A tulajdonosok első körben nem vették komolyan,

"tömeghisztériát meglovagoló asszonyoknak"

nevezték őket, és azt állították, hogy egy valódi halász egyenesen rosszul lenne, ha a felesége ilyen durván próbálna beleavatkozni a munkájába. A parlament azonban nem vette félvállról a problémát:  a "Hessle Road-i Asszonyok Bizottsága" Londonba utazott, meghallgatásokra járt, újságoknak nyilatkozott. Lillian Bilocca kijelentette, hogy ezentúl saját testével kísérli meg visszatartani azokat a hajókat a kikötőben, amelyek működő rádió nélkül akarnak kihajózni. Ebből lett a híres jelenet, amikor "Big Lil" 6 rendőrrel dulakodva próbált átugrani az egyik halászhajó fedélzetére.

A nagy jelenet, amit mindenki látott a televízióban

A hatalmas nyilvánosság dacára a  "Hessle Road-i Asszonyok Bizottsága" nem élt celeb életet. Biloccát rövidesen elbocsátották és feketelistára helyezték, hogy soha többé ne kapjon munkát a halfeldolgozás területén. Halálos fenyegetéseket is kaptak, egyiküket egy étteremben meg is verték. A sajtó sem állt egyértelműen a pártjukon: sokakat zavart, hogy nő létükre ennyire túllépték a hatáskörüket és a férfiak dolgába avatkoztak. Ez azonban kevéssé zavarta őket. egy riporter kérdésére, aki felvetette, hogy Bilocca "afféle szüfrazsettnek képzeli-e magát", az asszony egyszerűen azt felelte, hogy "Ne legyen már bolond!".

A Hessle Road napjainkban. Falfestmények örökítik meg a történelmet.

A parlament rövidesen törvényben rögzítette az asszonyok főbb követeléseit, többek közt azt, hogy egy halászhajó se hagyhassa el a kikötőt működő rádió nélkül, és hogy mindegyik mellett haladjon egy kísérőhajó orvossal és megfelelő elsősegélycsomaggal. Így Hessle Road halászai végre biztonságosabb körülmények között végezhették a munkájukat. 8 év múlva azonban újabb csapás érte őket: Izland megnyerte a nagy tőkehal csatát, és sikerült kitiltania a brit halászhajókat az izlandi partvidékről. A hull-i halászközösség, az élén Hessle Road-dal végképp összeroppant, és amikor 1988-ban a fejkendős forradalom vezetője meghalt, szinte már senki sem emlékezett rá.