1981 május elsején egy mentőautó száguldott Madrid külterületéről a belvárosi La Paz kórház felé, egy nyolcéves kisfiúval, Jaime Vaquero Garciával, aki súlyos tüdőgyulladás tüneteit mutatta. Nem sikerült időben megérkezni: a kisgyerek még útközben meghalt. Ezzel kezdődött hivatalosan a modern kor legnagyobb élelmiszer mérgezési botránya, ami még máig sincs lezárva, sőt.

Az első hivatalosan elismert áldozat

A kisfiú öt testvére még aznap kórházba került, mivel náluk is hasonló tünetek jelentkeztek: láz, légzési nehézségek. Mindannyiukat "atipikus tüdőgyulladással" vették fel a kórházba, ám az igazgató, Dr Antonio Muro y Fernandez-Cavada hamar arra a következtetésre jutott, hogy másról lehet szó. Ahogy egyre több beteg - főként nők és gyerekek - érkeztek Madrid kórházaiba.

Muronak feltűnt, hogy mindannyian ugyanazon a környéken élnek.

Az első tünetek általában ugyanazok voltak: láz, nehéz légzés, majd hányás, orrfolyás, sok esetben tüdőödéma, kiütések, izomfájdalom. Pár nap múlva Muro azt nyilatkozta a médiának, hogy ételmérgezésre gyanakszik, és hogy a betegek feltehetően valami "alternatív útvonalon" szerezték be a járványért felelős élelmiszert, vagy a helyi piacról, vagy esetleg házaló árusoktól. Feltűnő volt uganis, hogy a betegek mind a külterületről érkeztek, és nem a városból.

A megbetegedések számát mutató térkép

Dr. Angel Peralta, a La Paz kórház endokrinológiai részlegének vezetője  Muroval párhuzamosan egy újságcikkben foglalta össze, hogy

a titokzatos betegség ismérvei leginkább az organofoszfát mérgezés tüneteinek felelnek meg.

Egy tipikus organofoszfát vegyi képlete

Az organofoszfát típusú vegyületek a kolinészteráz enzimet gátolják, ezt a tulajdonságukat kihasználva az 1930-as években kezdtek belőlük Németországban először rovarirtókat, majd idegmérgeket fejleszteni. Ebben Gerhard Schrader ért el átütő eredményeket az IG Farbennél, amire a nácik felfigyelve a második világhábarú alatt egy laboratóriumban ideggázok, többek közt szarin gyártásával bízták meg a tudóst. A háború után az amerikaiak Schrader laboratóriumának eredményeiből kiindulva maguk is megkezdték az organofoszfát alapú rovarirtók gyártását, úgymint a parathion vagy a malathion. Miután a '70-es években több organoklorin-tartalmú rovarirtót betiltottak, ezeknek a népszerűsége ugrásszerűen megnőtt.

A cikk megjelenését követő napon Peraltát felhívták az egészségügyi minisztériumtól, és utasították, hogy se a járványról, se az organofoszfát mérgezésről ne nyilatkozzon a továbbiakban.

Ugyanaznap Muro meghívta a minisztérium képviselőit a kórházba, hogy feltárja előttük eddigi eredményeit. Az orvos először is kiderítette, mi volt az, amit minden fertőzött kivétel nélkül fogyasztott a lebetegedése előtt: saláta. Egy térképet is mutatott, amelyen bejelölte a betegek lakóhelyét. Muro ebből indult ki, hogy az azonos helyen élő fertőzöttek a heti piacon szerezték be a mérgezett élelmiszert. Mivel a piac a hét minden napján más városrészben volt,

Muro teljes pontossággal meg tudta mondani, hogy a következő napokban hol fog felbukkanni a betegség.

Bár a tények Murot igazolták, a kórházigazgatót minden indoklás nélkül, azonnali hatállyal felmentették a pozíciójából.

Néhány év alatt az ezret is elérte az áldozatok száma.

Muro így maga kezdett nyomozni. Elment a piacra, ahol felfigyelt az olcsó, kannás olivaolaj népszerűségére. Meglátogatta hát egykori kollégáival a fertőzött betegek családjait, és mindenhol mintát vett az otthon használt olajból, amit laborba küldtek. Közben a betegek száma egyre növekedett, és a krónikus esetekben a tünetek is egyre súlyosabbá váltak: extrém súlyveszteség, hajhullás és az izmok eldeformálódása is megjelent sokaknál. Az orvosok azonban tehetetlenek voltak, mivel nem tudták, mit is kellene kezelniük.

Rengeteg gyerek kapta meg a gyilkos kórt.

Az Infantil de Niño Jesus gyerekkórház vezetője Muroéhoz hasonló ötlettel állt elő: azt állította, az olaj lehet a hibás a betegségért, mivel ez az az élelmiszer, amivel a kórházában kezelt összes gyerek kapcsolatba került. Rövid gondolkodás után a kormány elfogadta ezt az elméletet.

Június 10-én a televízión keresztül informálták az ország lakosságát, hogy a gyilkos járványt mérgezett főzőolaj okozta.

A bejelentést csupán Muro és csapata fogadta szkepszissel, hiszen ők már előző nap megkapták az olajminták laboreredményeit, amelyekből az derült ki, hogy bár egyik üvegben sem tiszta olivaolaj volt (ahogy azt az árusok állították), mindegyik másmilyen összetevőket és szennyeződéseket tartalmazott, így lehetetlennek tűnt, hogy ilyen sokféle olaj egyfajta különleges betegséget okozzon. 

Sokféle olaj, sokféle szennyeződés, egyetlen betegség

Ennek ellenére a hivatalos magyarázat egyre bővült és alakult. Rövidesen azt is nyilvánosságra hozták, hogy a betegségért konkrétan a Franciaországból importált olcsó repceolaj a felelős. Mivel a spanyolok a hazai olivaolaj védelmében csak ipari célú felhasználásra engedtek át olajat a határon, a külföldi olajba anilint kellett keverni, amitől jellegzetes színe és kellemetlen szaga lett. Ez azonban az élelmes kereskedőket nem akadályozta meg abban, hogy

az olcsó repceolajat olivaolajként árulják: egyesek eltávolították az import olajból az egyébként mérgező anilint, mások azonban még ezzel sem bajlódtak.

És bár mindez megfelel a valóságnak, az elmélet mégis sántított, mivel a bevizsgált olajok nem mindegyikében találtak anilint, amelyekben pedig találtak, azokban is olyan csekély mennyiséget, ami nem vált ki ilyen súlyos tüneteket - arról nem is beszélve, hogy az anilin mérgezés tünetei nem egyeznek meg a betegségével. A kormányt és a sajtót ez azonban nem érdekelte,

a betegséget már el is keresztelték "la colzának", ami a repceolaj spanyol neve, angolul pedig TOS, azaz toxic oil syndrome néven volult be a köztudatba.

A hivatalos bejelentések részint megnyugtatták az embereket, részint pánikot okoztak. Mivel a kormány ígéretet tett, hogy az érintett háztartások szennyezett olaját tiszta olivaolajra cseréli, gyakorlatilag mindenféle ember mindenféle olajjal (egyesek motorolajat hoztak magukkal) felbukkant az átvevőpontokon, hogy hazavihessen az ingyen olajból. 

Olajhisztéria tört ki: sokan csak kidobták az olajukat, mások becserélték tiszta olivaolajra.

1983-ban, két évvel később még mindig akkora volt a káosz a járvány miatt, hogy a kormány az ország legnevesebb járványügyi szakértőiből egy bizottságot hozott létre. A bizottság munkáját egy orvos házaspár vezette: Dr Javier Martinez Ruiz és Dr Maria Clavera Ortiz.

"Abszolút elhittük, hogy az olaj volt a hibás. Azt gondoltuk, mindössze annyi a baj, hogy az adatok rendezetlenek, a kutatások pedig rosszak."

- nyilatkozta később a házaspár. Így Martinezék hozzáláttak az adatok aprólékos ellenőrzéséhez. Először az a tény sokkolta őket, hogy a megbetegedések száma egyáltalán nem csökkent, miután a kormány bejelentette, hogy a mérgezett olaj volt az oka. Megvizsgálták a francia repceolaj útját is: azt találták, hogy az import olaj túlnyomó részét Katalóniában adták el, ahol senki sem betegedett meg.

Orvosok, akik nem értettek egyet a hivatalos olvasattal.

Összehasonlították az olaj és a betegség elterjedését ábrázoló térképeket, és semmilyen korrelációt nem találtak. 

A legmegdöbbentőbbek azonban a hivatalos statisztika készítésének körülményei voltak: az egészségügyi intézményekben csak azokat vették fel TOS betegként, akik elismerték, hogy fertőzött olajat használtak. Akik azt állították, hogy nem kerültek kapcsolatba ilyen olajjal, azokat törölték a listáról, hiába egyeztek meg a tüneteik a többi betegével. Akiket pedig töröltek a listákról, azok - hozzátartozóikkal együtt - semmiféle támogatásra nem számíthattak, így gyakorlatilag minden betegnek vagy családtagnak jól meggondolt, személyes érdekévé vált, hogy azt állítsa, olajtól betegedett meg.

Akik túlélték a betegséget, azoknak életre szóló szenvedéssel kellett szembenézniük.

Miután Martinezék hangot adtak megdöbbenésüknek, rövidesen eltávolították őket a pozíciójukból. Inkább egy WHO konferenciát tartottak Madridban, hogy megpróbálják megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Ez azonban a lényegen nem változtatott: nem tudták beazonosítani a betegségért felelős mérget, és állatkísérletekben sem tudtak előidézni hasonló tüneteket.

Ellenkezőleg: a kísérleti állítok szépen híztak a szennyezett olajtól.

Mindeközben Muro doktor is folytatta saját nyomozását. Piaci kofákat kérdezett ki, teherautó sofőrökkel beszélt, és közel 5000 emberrel, akiket, vagy akiknek a családtagjait megtámadta a betegség. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a betegség kiváltó oka csakis organofoszfát tartalmú rovarirtóval kezelt paradicsom lehetett, ami nem máshonnan származott, mint a Spanyolország dél-keleti határán mezőgazdasági csodaként számon tartott Almería tartományból.

Üvegházak Almeríában.

Nő a paradicsom, feszített tempóban.

Az egykori sivatagos Almería teljesen alkalmatlan volt a növénytermesztésre, míg a '70es években felfedezett földalatti vízkészletek segítségével át nem alakították. Ezután nagyszabású üvegházi termelés indult, és a helyi farmerek gyakran évi 4-5 szürettel is büszkélkedhettek. Ennek érdekében természetesen

bőségesen használták a rovarirtókat, bár a helyes használat mikéntjével és az arányokkal sokan nem is voltak tisztában, mivel írástudatlanok voltak, és nem tudták elolvasni az instrukciókat.

Nem mintha Spanyolországban ez jellemző lett volna a '80-as években, ám ebben a tartományban számos észak-afrikai bevándorló dolgozott a mezőgazdaságban.

Egy bevándorló a sok közül Almeríában.

Dr. Vettorazzi, a WHO korábbi tisztviselője egyike volt azon keveseknek, aki egyetértett Muro feltételezésével, ő maga pontosan a Nemacur nevű rovarirtót nevezte meg kiváltó okként, amiről évekkel korábban kísérletekkel igazolták, hogy súlyos mérgezési tüneteket okoz embereknél és állatoknál is. Muro azonban 1985-ben hirtelen meghalt egy titokzatos betegségben, és az általa képviselt álláspont mindvégig marginalizált maradt. Az olaj teória általános elfogadásáért nagy felelősség terheli a WHO-t is. A hamisítással vádolt olajkereskedők ellen indított bírósági perben döntő fontosságúnak bizonyult Sir Richard Doll véleménye, akit a világszervezet küldött Spanyolországba, hogy segítsen kibogozni a szálakat. 

Sir Richard Doll. Messiásként várták Spanyolországban.

"Ha ki tudjuk mutatni, hogy a betegek között akár csak egy olyan is van, aki nem került kapcsolatba az olajjal, az már jó okot szolgáltat arra, hogy felmentsük az olajat."

- jelentette ki kezdetben a világhírű brit tudós, és az állításával nyilván egy járványügyi szakember sem vitatkozna. És mégis: habár számtalan esetben a betegek nem érintkeztek a szennyezett olajjal (volt, aki csakis a saját családja termelői oliva olaját használta), a tárgyaláson Doll már azt nyilatkozta, hogy a hivatalos jelentések őt teljesen meggyőzték az olaj teória helyességéről, ezzel tudományosan jelentősen megtámogatta a vád képviselőit.

A '90-es években a brit Guardian újságírója készített dokumentumfilmet a történtekről.

A spanyol közvélemény megmentőként tekintett a tudósra - azzal természetesen nem voltak tisztában, hogy a fiatalon valóban figyelemreméltó eredményeket produkáló Doll gyakorlatilag egész pályafutása során az óriáscégeket segítette a magánemberekkel szemben,

többek közt még a hírhedt Monsanto szennyesét is segített tisztára mosni.

A '70-es években a Chemical Industry Institute for Toxicology vezetőjeként gyakorlatilag vegyipari cégek számára készített az ő szájuk íze szerint való kutatásokat, a Green Collage alapítványon keresztül pedig tetemes összegek érkeztek be hozzá adományként, miután egy-egy bírósági ügyben megfelelő "szakértői" véleménnyel szolgált. Doll akkora támogatója volt az iparosodásnak, hogy

a környezetvédőkről úgy vélte, ők egyszerűen egy "anti-tudományos maffia", akiket meg kell állítani, ha az emberiség tovább akar haladni előre.

Sokszínű munkássága folyamán védelmezett PVC- és azbesztgyártó cégeket saját beteg munkásaikkal szemben, és kiemelt rokonszenvvel volt a rovarirtók iránt is, amelyekről azt nyilarkozta, hogy sokkal kevesebb rákkeltő anyagot tartalmaznak, mint maguk a zöldségek.

Túlélők kerekesszékben.

Almería zöldségei, gyümölcsei egyébként az európai piacon is népszerűek. 37 olajkereskedő ellen emeltek vádat Spanyolország történetének leghosszabb perében. Bár

az ügyészek nagyvonalúan 16000 év börtönbüntetést kértek a vádlottakra,

csak ketten kaptak hosszabb börtönbüntetést (20 illetve 12 év), mert nem sikerült bizonyítékokkal alátámasztani az általánosan elfogadott tényt, hogy az olajban található méreg okozta az addigra már 700 halálesetet, ami az évek folyamán tovább emelkedett. A betegek és a hozzátartozók természetesen elégedetlenek voltak, "IGAZSÁGOT AKARUNK!" szlogennel tüntettek az ítélethirdetés után. 

Több tízezer tönkretett élet, igazságszolgáltatás nélkül.

Bajkál S3 szőrmés hűtőházi bakancs. CSAK 16 499 Ft.