A világtörténelem első igazán súlyos metrókatasztrófája, amely több okból is érthetetlen. 

A párizsi metró első vonalát 1900 nyarán nyitották meg, minden különösebb ceremónia nélkül, ám az azévi Világkiállítás részeként. 3 év múlva készült el a kettes vonal, amelyen - akár csak az egyesen - fából készült, M1-es típusú metrókocsik közlekedtek. Először egy motorkocsival rendelkező, négyrészes szerelvények indultak, majd pár év múlva ezekhez társultak a két motorkocsis, nyolcrészes szerelvények. A Thompson-Double rendszerrel felszerelt motorkocsik először a kettes és a hatos vonalon jelentek meg. A két motorkocsis szerelvények nagy előnye volt, hogy a megfordításukhoz nem volt már szükséges a vonalak végén fordítóhurok, hátrányuk viszont az volt, hogy

túl magas feszültséget igényeltek, míg a motorok teljesítménye épp csak képes volt a feladat ellátására.

Erre rövidesen egy szörnyű baleset irányította rá a figyelmet.

Egy M1-es metrókocsi 

1903 augusztus 10-e estéjén a második vonal felénél, az első magasépítésű állomáson, a Boulevard Barbéson a metró dolgozói felfigyeltek rá, hogy a 43-as vonatszámban közlekedő szerelvény motorkocsija, az M202-es füstöl. Arra gyanakodtak, hogy a motor túlmelegedhetett, ezért a peronra szállították az utasokat, és kiemelték a szerelvény alsó áramszedőjét. Körülbelül 20 perc múlva, 19:05-kor úgy döntöttek, hogy most már eléggé lehülhetett a motor, a szerelvény folytathatja az útját.

Azt senki sem tudta, hogy valójában nem túlmelegedés, hanem rövidzárlat volt a füst oka.

Hamar kiderült, hogy a problémát nem sikerült orvosolni, mert a következő állomáson az M202-es motorkocsi felmondta a szolgálatot. Az utasokat ismét kiszállították, és úgy döntöttek, hogy majd a hátsó motorkocsi tolja el a teljes szerelvényt a végállomásig. Míg a totálkáros szerelvény lassú tempóban folytatta az útját, az utasok az állomásra befutó következő szerelvényre szálltak fel, de egy állomás múlva ismét utolérték a füstölgő szerelvényt. Itt - nem kis felháborodásukra - újra, immár harmadszor szállították ki őket a metrószerelvényről. 

Egy M1-es kocsi 1900-ból

Azonban az utasok is kitartóak voltak. Ahelyett, hogy a baljós jelekből okulva elhagyták volna az aluljárót,

újra megvárták a következő szerelvényt, és felszálltak rá.

Itt meglehetős zsúfoltság alakult ki, hiszen három szerelvény utasai tömörültek össze. 

A metróvonalak pár év alatt egész Párizst behálózták

A következő állomáson, a Belleville-n lett volna lehetőség a szerelvényt egy csonkavágányra félreállítani, ám valamiért ezt nem tették, azt remélve, hogy a füstölő M202-es motorkocsit el tudják tolni egészen a 8 állomásnyira levő Nation végállomásig. Azonban hamar kiderült, hogy ez esélytelen: az állomásfőnök a következő állomáson megállította a kocsit, aminek a füstje már az egész alagútat betöltötte. Rövidesen a metróutasok is újra beérték az égő szerelvényt, és negyedszer - ezúttal utoljára - is leszállították őket, ezúttal már azzal az utasítással, hogy hagyják el az aluljárót.

A felháborodott utasok azonban vitatkozni kezdtek a metrósokkal, nem sejtve, hogy mekkora a baj.

Ahelyett, hogy gyorsan távoztak volna, a jegyük árát követelték vissza. Ez az állomás volt a Couronnes, amiről a tragédia később a nevét kapta. Sokan már nem jutottak ki innen élve...

A másnapi újság címlapja

Közben az utas nélküli szerelvények lassan továbbhaladtak a következő állomás, a Ménilmontant  felé. Itt már a személyzet is kimenekült az égő metróból, aminek a lángjai ijesztően magasra csaptak. Mivel a tűz egy kábelt is megrongált, a még utasoktól hemzsegő Couronnes állomás este 8-kor sötétségbe borult. A sűrű füst, a sötét és a nagy tömeg nagyon megnehezítette a kijutást. Az utasok nagy része teljesen elvesztette a térérzékelését, és a füstben bolyongva rövidesen megfulladt. 84 ember lelte így halálát.

Korabeli illusztráció - sebesülteket szállítanak

A katasztrófából okulva az M1 és MM1 típusú metrókocsikat fokozatosan elkezdték kivonni a forgalomból, bár véglegesen csak 1931-ben tűntek el az aluljárókból.