A 20. század elején a Francia szénbányászat a brit és a német bányaiparhoz hasonlítva még igen szerény volt, így a kitermelés és a szállítás költségei nagyobbak voltak. A bányatársaságok ott faragtak a kiadásokon, ahol tudtak. Nem véletlen, hogy itt történt Európa eddigi leggyilkosabb bányatragédiája, ami annyi embert ölt meg, mint a Titanic.

1906 március 10-én, reggel fél hétkor hatalmas robbanás rázta meg a Courrières szénbánya környékét, annyira, hogy még a felszínen is repültek az épületek tetői és betörtek az ablakok. A robbanás két felvonót is a külszínre vetett, tele sebesült, halott és eszméletlen bányászokkal.

Billy-Montigny - bányászváros.

Két teória szerint a katasztrófát vagy a robbanóanyag helytelen használata okozta, vagy pedig metán robbanás, amit a bányászok lámpája okozhatott. A drágább és biztonságosabb Davy lámpák helyett ugyanis sok dolgozónak olyan lámpája volt, amelyben a láng szabadon érintkezhetett a légtérben levő gázokkal. Egyes források szerint azonban a munkások már napokkal a tragédia előtt észlelték mérges gázok szivárgását a tárnákból, és kérték a bányatársaságot, hogy állítsák le a termelést, amíg nem gondoskodnak a biztonságról. Ilyesmiről természetesen szó sem lehetett.

Hozzák a sérülteket, készülnek a fotók.

A dolgozók kétharmada lent volt a bányában a robbanás idejében, ami azért is volt olyan gyilkos, mert a Courrières  bánya járatai labirintusszerűen kapcsolódtak egymásba. A komplex járatrendszerekben könnyebb volt felszínre hozni a szént, és baleset alkalmával a mentőcsapatok is könnyebben a helyszínre érhettek, azonban azzal is számolni kellett, hogy egy ilyen szerkezetű bányában a robbanás is jobban kiterjed, és a mérgező gázok is több áldozatot szednek, ha elszabadulnak. A feltételezések szerint vagy 110 kilométernyi alagútszakaszt érintett a tragédia. (Pontosan ezután a baleset után kezdték kidolgozni Európában a robbanásfojtó zárakat.)

Megjöttek a mentőcsapatok.

A mentés lassan haladt. A speciális mentőcsapatok Párizsból és Németországból csak 12-én érkeztek meg. Egy nappal később már el is kezdődtek a temetések. A márciusban szokatlan, erős hóvihar dacára 15000 ember vett részt az első áldozatok temetésén, hogy hangot adjanak a felháborodásuknak és a bányászok munkakörülményei miatt tiltakozzanak. 

Temetés hóviharban.

A tragikus esemény sztrájkhullám elindítója lett.

A balesetben összesen 1057 francia és 43 belga munkás veszett oda, sokan közülük még gyerekek voltak.A környékbeli települések gyászba borultak: Méricourt-ból 404-en vesztek oda, Sallaumines-ből 304-en,114 bányász lakosa halt meg, Noyelles-sous-Lens pedig 102 lakóját vesztette el.Hatalmas felháborodást váltott ki, hogy a bányatársaság néhány napon belül leállította a mentőmunkálatokat, a rossz nyelvek szerint azért, mert attól féltek, hogy a felszín alatt levő szén meggyulladhat és kárba veszhet. A járatokban rekedt bányászokat így gyorsan halottnak minősítették, noha március 30-án, 20 nappal a tragédia után még 13 túlélő került a felszínre.

A túlélők.

Kitüntetéssel a kórházban.

A "rescapés"-nak nevezett csoport tagjai először a bányászok ebédcsomagjait ették, majd egy velük levő bányalovat vágtak le, hogy túléljék a válságos időszakot. A kis csoportot vezető két legidősebb bányászt becsületrenddel tüntették ki, míg a többiek - köztük 3 tizennyolc év alatti gyerek - Médaille d'or du courage kitüntetést kapott. Pár nappal később a hős bányászok képeslapjai elárasztották egész Franciaországot. Az egész esemény egyébként nagy nyilvánosság mellett zajlott, mivel a környékbeli települések újságjainak riporterei valósággal versenyeztek a tragédiával kapcsolatos hírekért. Négy nap alatt 750,000 frankot gyűjtöttek össze a károsultaknak. (Egy bányász napi fizetése 6 frank alatt volt.)

Camp hegymászósisak. 25899 Ft.