A hetvenes években Norvégia még távolról sem volt az a jóléti állam, aminek most ismerjük. Ekkor még szinte teljesen kiaknázatlan volt az az olajkincs, amit a hatvanas években fedeztek fel az Északi-tenger mélyén, és aminek következtében a térség néhány év alatt az új, vízi vadnyugattá vált, ahol hatalmas kockázattal hatalmas vagyonokat lehetett szerezni. Persze nem az egyszerű olajmunkásoknak...

Pontosítsunk: a kockázat nagy részét valóban a munkások viselték, hiszen ők voltak azok, akik egy-egy balesetnél az egészségükkel vagy az életükkel fizettek az olajkitermelésért. A busás haszon nagy részét azonban a norvég állam szerezte meg, mivel az országban egyedülálló módon állami kézbe vette az olajkitermelést, és az állam még most is a szektor legfontosabb szereplője. Ez persze nem volna baj, de az igen, hogy a költségek minimalizálása érdekében az állam következetesen szemet hunyt a kitermelést részfolyamatait végző cégek emberéleteket veszélyeztető spórolása felett.

Norvégia 2011-ben a nyolcadik legnagyobb olajexportőr volt. Ezért az eredményért azonban nagy árat fizettek a fúrótornyok dolgozói.

Nem csupán norvégok, hanem számos brit és amerikai is, mivel a gyerekcipőben járó norvég olajiparba számos külföldi szakembert igyekeztek bevonni.

A Byfort Dolphin félig merülő fúrótorony vízen...

...és szárazon.

Az 1990-es évek elején Tom Wingen, egy veterán norvég búvár North Sea Divers Alliance néven egy érdekképviseleti szövetséget hozott létre, hogy a nagy olajbumm során munkahelyi balesetben meghalt, vagy lerokkant búvárok illetve hozzátartozóik számára méltányos kártérítést harcoljon ki a norvég államtól. Az áldozatok hozzátartozói sok esetben ugyanis semmit sem kaptak, ha pedig külföldiekről volt szó, akkor szinte borítékolható volt a teljes elzárkózás.

1965-től 1990-ig hivatalosan 56 búvár vesztette az életét az északi-tengeri munkálatokban, közülük 17 norvég felségterületen. Ezek közül a 4 norvég búvár családja kapott kártérítést, a 14 külföldiből azonban csak 3 után fizetett a norvég állam.

A különbség egy félig merülő fúrótorony és egy olajfúró hajó között

Akit érdekel, a megboldogult Népszabadság oldalán egy jó összeállítást olvashat a tengeri fúrótornyokról ITT.

Mike Brushneen például 1971-ben vesztette életét egy olajfúráson, máig tisztázatlan körülmények között.

A családja nem látott baleseti jelentést, és a halotti kivonatban sem részletezték a halál okát.

Sem a norvég államtól, sem a férfit alkalmazó cégtől nem kaptak tájékoztatást vagy segítséget. Özvegye három gyerekkel visszaköltözött Nagy-Britanniába, és özvegyi járadékból, bármiféle kártérítés nélkül próbálta felnevelni a gyerekeit. A férfinak egyébként hivatalosan részt sem kellett volna vennie a munkákban, mivel éppen előléptették, és áthelyezték egy másik városba. A főnökének azonban szüksége volt a szakértelmére egy probléma megoldásában, ezért rábeszélte a Brushneent egy utolsó merülésre, ami számára tényleg az utolsó volt.

Mike Brushneen.

Riport egy halálesetről.

A korszak legszörnyűbb búvárbalesete azonban minden kétséget kizáróan az 1983-as Byfort Dolphin katasztrófa volt.

Nem csupán azért, mert egyszerre 5 életet követelt, hanem a halálesetek rendkívüli körülményei miatt is. (A búvárok maradványainak fotóját még ma is előszeretettel posztolják az extrém haláleseteket gyűjtő blogok.) 1983-ban a Byfort Dolphin félig merülő tengeri olajfúró torony norvég vízeken, egészen pontosan a Frigg gázmezőkön teljesített szolgálatot. Az 1974-ben készült, 3025 tonnát nyomó monstrumnak ekkor már megvolt a maga előtörténete. 1976-ban Bergen irányába tartva ugyanis a torony zátonyra futott, és a teljes legénységet ki kellett menekíteni. Miközben mentőcsónakokba szállították a dolgozókat, hatan közülük a vízbe estek és megfulladtak. 

Így jell elképzelni a Byford Dolphint.

Roy Lucas és William Crammond. Utóbbit vagy 25 évig gyilkosnak tekintették.

Az 1983-as baleset napján két búvár fejezett be a mélyben egy vízalatti szerelési munkálatot, és tartottak felfelé a keszonkamrába, ahol másik két búvár is tartózkodott. A mély vízben dolgozó búvároknak ugyanis a mélységgel és a lent töltött idővel arányosan gyakran napokat kellett várakozniuk munka után a kamrában, hogy szervezetüket fokozatosan visszaszoktassák a normális légköri nyomáshoz. A munkások egy búvárharang segítségével jöttek fel a felszínre. A harangból egy folyosóra léptek, amelyből a keszonkamrák nyíltak. Két asszisztens volt a segítségükre.

A protokoll szerint a következőnek kellett volna ezután történnie:

1. Az asszisztensek becsukják a harang ajtaját.

2. A merülés felügyelője növeli a nyomást a harang belsejében, hogy az ajtó minél biztosabban zárjon.

3. Becsukják a folyosó és a kamrák közötti ajtót.

4. A folyosón csökkentik a nyomást.

5. Újra kinyitják a folyosó és a búvárharang közötti ajtót.

Az első két pont teljesült, de ezután a kezdeti feltételezések szerint az egyik asszisztens, William Crammond ahelyett, hogy megvárta volna, míg felérkező búvár belép a kamrába és becsukja az ajtót, még ezt megelőzően felnyitotta a harang ajtaját, így a nyomáskülönbség dekompressziós robbanást idézett elő a rendszerben.

A 9 atmoszféra mértékű nyomásban tartózkodó munkások (akiknek a szervezetükben is ekkora volt a nyomás) hirtelen 1 atmoszféra nyomás alá kerültek, amire úgy reagáltak, mint egy pukkadásig fújt lufi: belső szerveik szétrobbantak.

Az ajtóhoz legközelebb álló munkás maradványai teljesen szétszóródtak. A 6 jelen levő emberből 5 rögtön az életét vesztette, egyikük pedig súlyos sebesüléseket szenvedett.Ez a halálnem annyira szokatlan, hogy boncolásuk eredményeiről később a patológiai szaklapok cikkeztek.

Szalagcím volt a robbanás.

Az összes áldozat közül William Crammond szerettei kerültek a legnehezebb helyzetbe, hiszen azon túl, hogy a család eltartó nélkül maradt, kárpótlást nem kaptak, még azzal a tudattal is együtt kellett élniük, hogy Crammond okozta az öt emberéletet követelő katasztrófát, hiszen mindenhol ezt hallották és ezt olvasták. Ruth Crammond úgy nevelte fel a gyermekeit, hogy nem merte elmondani nekik, ki is volt az apjuk.

Évtizedekkel később a NSDA nyomozása derített rá fényt, hogy a baleset nem William Crammond hibája volt, hanem műszaki hiba okozta.

A baleset egyetlen túlélője is elismerte, hogy lehetett volna olyan biztonsági felszerelés az ajtón, ami megakadályozza, hogy nagy nyomáskülönbség esetén kinyíljon, de a cég nem ruházott be rá. Sőt: az egyik felrobbant búvár, Roy Lucas lánya évekkel később apja holmija közt talált egy amatőr videófelvételt a Byford Dolphinról, amely alapján meg lehetett állapítani, hogy a munkakörülmények rosszak és kockázatosak voltak. Ruth Crammond 25 év után kapott kártérítést a norvég államtól, de az, amira valójában várt, hogy bocsánatot kérjenek tőle, és rehabilitálják a férjét, még mindig nem történt meg.