Néhány festékkel kikozmetikázott, apró repedés volt az oka az Északi-tenger közepén lezajlott elképesztő katasztrófának, ami 123 ember életét követelte. Ennél persze többről van szó: közrejátszottak az inadekvát biztonsági ellenőrzések, a hiányos felszereltség és a profitéhség is.

Ahogy egy korábbi cikkben már felidéztük, a '70-es években jött el Norvégia nagy pillanata, amikor a tenger alatti olajkincsek felfedezésével egyik pillanatról a másikra jelentéktelen államból egy új, mesés gazdagsággal kecsegtető, vízi vadnyugattá vált. A norvég felségterület szélén fekvő Ekofisk olajmezőt a Philips 1969-ben fedezte fel, és ezzel olyan kincsesbányát nyitott meg, ami a feltételezések szerint egészen 2050-ig fogja ontani az olajat. Hamar szükségessé vált a zord Északi-tenger kellős közepén, Norvégia és Nagy-Britannia között félúton a megfelelő infrastruktúra kiépítése, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban elindulhasson az olaj kitermelése.

Az Ekofisk olajmező

Húzóágazat

1971-ben már 4 vízalatti olajkútból hozták fel az olajat. Az olajmező központi elhelyezkedése miatt végül létrehozták az Ekofisk Centert is, amely a környék 29 olajfúró platformja között képezett csomópontot. A nagy viharok és a szeizmikus mozgások azonban komoly mérnöki kihívást jelentettek minden egyes ide tervezett mélytengeri olajfúró torony számára.

Munkába indulnak az Északi-tenger cowboyai

Az Alexander L. Kielland félig merülő fúrótornyot 1969-ben kezdték el építeni a Compagnie Francaise d’Enterprises Metallique hajógyárában, majd 1977-ben Norvégiába szállították, ahol további átalakításokon esett keresztül. Az Alexander L. Kielland-ot ugyanis pillanatnyilag nem fúrótoronyként, hanem úszó hotelként akarták használni az Ekofisk olajmezőn dolgozó munkások számára, ezért a platform 80 fős kapacitását 348-ra emelték egy komplett lakóegység felhúzásával.

Az Alexander L. Kielland, mellette pedig az Edda fúrótorony

A torony ötszög típusú volt, azaz 5 lábon állt a vízben, amelyeket acél merevítő rudak kötötte össze.

Valószínűleg már a franciaországi gyártás folyamán apró repedések keletkeztek az egyik merevítőn,

ott, ahol a hidrofont rögzítették hozzá. Az utólagos vizsgálatok során legalábbis erre utalt, hogy ezeket a repedéseket festék borította. 1979-ben a torony egy műszaki felülvizsgálaton esett át, amin jól szerepelt. A repedéseket nem fedezték fel, mivel a vizsgálat érthetetlen módon a torony lábaira nem terjedt ki. A műszaki leírásban egyébként az sem szerepelt, hogy mekkora megterhelésnek lehet kitenni a platformot - noha az Északi-tengeren elég gyakoriak a szélsőséges meteorológiai körülmények.

A problémás rész a katasztrófa után

1980 március 27-én este több mint 200 munkás pihent az Alexander L. Kielland-on kialakított szálláshelyeken. 80-an filmet néztek a mozi teremben, míg mások már ledőltek aludni. Odakint 74 km/órás szél tombolt, ami meglehetősen barátságtalan, de az Északi-tengeren még csak extrém nagy viharnak se számít. 18:30 körül a platformon tartózkodók egy hatalmas csattanást hallottak, majd úszó hoteljük megrázkódott. A platform egy kis időre 30 fokban megdőlt, majd visszaállt eredeti helyzetébe. A mélyben ugyanis eltört a D-6 jelzésű merevítőrúd, amit rövidesen a torony lábához csatlakozó 4 másik merevítő is követett. A torony D jelzésű lábát egyetlen merevítő tartotta csupán. Ennyi választotta el a tornyot a felborulástól és az elsüllyedéstől, 4 láb ugyanis már nem tudta volna stabilan megtartani.

Ettől a pillanattól kezdve a munkásoknak 14 percük volt, hogy megszervezzék a menekülést.

Ez történt pontosan.

Sokan az ágyakból ugráltak ki egy szál pólóban és alsónadrágban, hogy a mentőcsónakokhoz siessenek. A platformon 7 darab, 50 fős mentőcsónak volt, és 20 húszfős tutaj. 4 mentőcsónakot megpróbáltak vízre bocsátani, de csak egynek a köteleit sikerült elvágni. Egy ötödik mentőcsónak felborult a hullámok miatt, és 19 utasát ki kellett húzni a vízből. 2 tutajt is eloldottak, ezekről később 3 embert sikerült kimenteni. A közelben álló Edda olajfúró hajóról is küldtek mentőcsónakokat. A munkások esélyeit azonban nagyban rontotta, hogy nem volt a platformon elég hozzáférhető mentőmellény, és nem volt olyan vészforgatókönyv sem, amit elpróbáltak és egységesen követtek volna. 

A törések helyét piros vonal jelzi

18:53-kor az utolsó merevítő is eltörött, ezzel a torony elveszítette az egyik lábát. A negyedórája tartó oda-vissza dülöngélés megszűnt, és a 10000 tonnás, futballpályányi alapterületű platform szabályszerűen a feje tetejére állt. Akiknek sikerült kijutniuk, azok a viharos, jeges Északi-tengerben hánykolódva várták a segítséget: ki a platform kilógó részeibe kapaszkodva, ki a mentőcsónakokban ülve. Ekkor még a platform belsejében is voltak túlélők: 50 ember a moziteremben rekedt egy légbuborékban. 

A platform a katasztrófa után

Ahogy a fenti térképen is látszik, az Ekofisk olajmező hasonló távolságra van Norvégiától, Nagy-Britanniától és Dániától is. A kinlossi Royal Air Force bázis pilótái a katasztrófa helyszínétől másfél kilométerre találtak túlélőket. 

"Találtunk egy tutajt, rajta 10 norvéggal. Mivel 7 kilométeres körzetben nem volt egy hajó sem, úgy döntöttünk, felvesszük őket. De a legrosszabb körülmények voltak, amit csak el tudsz képzelni: rossz látási viszonyok, erős szél, magas hullámok, és egy kicsi célpont."

- emlékezett vissza, John Moody, a helikopter személyzetének egyik tagja. Mivel a munkások annyira elgémberedtek, hogy nem nagyon tudtak mozogni, a helikopterről kellett leereszkednie valakinek, hogy egyenként felhúzhassák őket. A művelet vagy 45 percig tartott. 

A hibás merevítőt a mai napig őrzik

Odd Osland társaival együtt 12 órán át didergett a mentőcsónakban, mire megtalálták és kimentették őket. Sajnos a búvárkülönítmény a moziteremben rekedt munkások kiszabadítására már későn érkezett: amikor egy nappal a katasztrófa után megtalálták őket, már mindannyian megfulladtak.

Túlélő ruházat - szükség lett volna rá...

A katasztrófa kivizsgálása során végül megtalálták a D6--os merevítőrúdon a kezdeti repedéseket, amelyek az erős igénybevétel miatt később továbbterjedtek és mélyültek, annyira, hogy március 27-én este gyakorlatilag levált egy darab a merevítőből. Azonban így sem kellett volna ekkora tragédiának történnie, ha a munkások számára megfelelő vészforgatókönyvet dolgoztak volna ki. A baleset után megváltoztatták a mentőcsónakok rögzítésére vonatkozó szabályozást, és komolyan hozzáfogtak a "túlélőruha" fejlesztéséhez, ami fagyos, viharos vízben jelentősen növeli a munkások túlélési esélyeit.

Ha érdekelnek a mélytengeri fúrótornyok, ez a cikk is tetszeni fog: Byfort Dolphin: a búvárgyilkos fúrótorony