Mi ez a 37 méteres monstrum, amiből lassan negyven éve potyog az ólom, az azbeszt, a poliklorobifenil és csöpög az üzemanyag? Meghökkentő képek bizonyítják, hogy az ameikaiak nem ismertek határt, ha a hidegháborúról volt szó.

Az antennák és a híres-neves alaszkai északi fény.

 Alízt csúnyán Alaszkában felejtették – immár lassan 40 éve. A White Alice kódnévre hallgató radarrendszert 1955-ben kezdték felépíteni az északi államban, azzal a céllal, hogy esetleges szovjet rakátatámasásokat füleljen le. A 80 rádióállomásból álló rendszert troposzférikus rádióhíradásra használták, nagyjából 1956 és 1979 között a légierő különböző intézményei között, úgymint az Aircraft Control and Warning, a  Distant Early Warning Line és a  Ballistic Missile Early Warning System.

Így hálózta be a rendszer Alaszkát.

Az állomás romjai Adakban.

És Barter Islanden.

Az építkezés költségei a 300 millió dollárt is meghaladták. Kemény feladat volt a kivitelezőnek, hiszen a radarok többségét nehezen megközelíthető hegycsúcsokra tervezték, távol a civilizációtól. Minden egyes rádióállomáson legalább 20 ember dolgozott, és kellett egy legalább 120 kW teljesítményű generátor is – mivel elektromos áram természetesen nem volt ezeken a helyeken.

Képek Willard Van Dyke Land of White Alice c. filmjéből 1956-ból

Kapli nélküli munkabakancs, Goodyear talprögzítéssel. 14515 Ft.

1970 nyarán Nixon elnök az Alaska Communication System-et eladta a Radio Corporation os America vállalatnak, véget vetve ezzel annak a korszaknak, amelyben a teljes alaszkai távközlést a hadsereg felügyelte. (A White Alice megépítése előtt Alaskában telefonálni ha nem is lehetetlen, de meglehetősen nehézkes volt. Az ötvenes években például Nome városából Fairbanksbe egyszerre csak egyetlen hívást lehetett indítani. A White Alice megépítésével javult a helyzet, de Anchorage-ből még a hatvanas évek közepén is csak egyetlen helyről lehetett telefonálni a délebbre fekvő államokba.)

Egy korabeli fotó az állomás építéséről.

Munka odabent.

Egy állomás belülről.

A műholdak térhódításával a rendszer feleslegessé vált, és 6 évvel később maga a White Alice is az RCA Alascom tulajdonában került, ami még egy ideig polgári célokra használta, majd lassan bezárta az állomásokat. John O’Larey, az Alascom dolgozója mesélte el, hogy amikor az állomást bezárták, és munkatársa, Marty Woods végleg kikapcsolta a transzmittert, az pár másodperc múlva magától visszakapcsolt, mintha nem akarna nyugalomba vonulni…

A monstrumok egy részét azóta eltávolították, de a többség még most is a helyén van, és bizarr látványt nyújt az elhagyatott alaszkai tájakon. 2010 környékén több mint 3600 tonna veszélyes hulladékot és 315000 liter üzemanyagot szállítottak el az Anvil hegyen levő egykori állomásról – ami csak egy a sok közül.

Nome város vezetői az Alice White antennákat idegenforgalmi látványosságként szeretnék kiaknázni, mivel a Tripadvisor utazástervező oldal szerint a környéken messze ez a leglátogatottabb objektum. Csakhogy a volt állomás területe még a légierő tulajdona, így egyelőre nem lehet mást tenni, mint nézni a 37 méteres óriások erodálódását.