"Amikor az ember fent van, olyan mámorosan érzi magát. És nem az ital miatt" - jellemezte szenvedélyét Al Zampa, aki akkora hídfüggő volt, hogy még a dédunokái se gyógyultak ki belőle. Az első ember, aki leesett a Golden Gate hídról, és túlélte.

Az öböl, amikor még csak várt a nagy hídra...

De ki az az Al Zampa? Röviden és tömören: maga az amerikai álom. Az acélmunkás, aki egész életét hídépítéseken töltötte, míg végül felfedezte a média, és ma már egy híd is az ő nevét viseli a californiai Crockett és Vallajo között.

Zampa szülei az 1900-as évek elején érkeztek Amerikába egy olasz faluból, Ortucchióból. Első gyermekük, Alfred már a californiai Selbyben született 1905-ben, mintegy 30 mérföldnyire San Fransiscótól. A család pár éven belül Torney-ba költözött. Alfred Zampa gyakorlatilag itt élte le az egész életét, amikor nem hídépítéseken dolgozott az ország különböző részein.

Alfred, azaz "Al" Zampa

20 évesen némi cukorgyári és hentesi munkatapasztalattal csöppent bele a hídépítés világába. Édesapja, Emilio óva intette a munkától, mivel tűl veszélyesnek találta. Mégis, kár lett volna kimaradni a Carquinez híd építéséből, amit 75 évvel később magáról Zampáról neveztek el. 

Al Zampa baseball edzőként. A csapatban két fia is ott van.

"Soha nem felejtem el, mikor először tettem a lábamat a Bay Bridge-re. Semmi más, csak egy vékony kábel, és a levegő volt köztem és az öböl között. A legrosszabb az volt, hogy a félelem legkisebb jelét sem mutathattam. Az acélmunkások kegyetlenek voltak, és ahhoz, hogy az ember megbecsülést vívjon ki magának közöttük, úgy kellett járkálnunk ott, mintha semmiség volna az egész, hiába csorgott a hátunkon a hideg veríték."

- emlékezett vissza Arhur L. Elliot mérnök a tűzkeresztségére, aki akkortájt kezdte karrierjét a magasban, mint Zampa. Zampa azonban hamar otthonosan érezte magát az építkezésen, és ahogy mondogatta, attól fogva minden nap 'az angyalokkal és az ördöggel" dolgozott, Stocktonban, Californiában, Arizonában és Texasban is. A kifejezés találó volt, ugyanis a munkabiztonság ekkor még nemhogy gyerekcipőben, inkább mezitláb járt. Az 1930-as évek elején visszatért az öbölbe, hogy az Oaklendet és San-Fransiscót összekötő Bay Bridge-en dolgozzon, amit egész életében a kedvenc hídjaként tartott számon. Ezen az építkezésen 24 munkás vesztette az életét, akik közül sokan egyszerűen a mélybe zuhantak egy óvatlan mozdulat miatt. 

Vannak távlatok...

"Amikor meghalt valaki, mindig nagyon beijedtünk, és aznap már nem folytattuk a munkát. Hazamentünk, és azon tépelődtünk: én leszek a következő?"

- emlékezett vissza Zampa. Ilyenkor gyakran egy nagy csapat munkás társaságában érkezett haza, akikkel egész délután elborozgattak és nagy hangon folyt a beszélgetés. Nem csoda, hogy Zampa fiai abban a hitben nőttek fel, hogy csak az acélmunkások az igazi férfiak, és ők is ezt a pályát választották.

Épül San Fransisco nagy álma

Steelite Tove Trainer védőcipő - CSAK 14245 Ft.

Amikor 1933-ban elkezdődött a Golden Gate híd építése, Zampa 28 éves volt. Az akkori világ leghosszabb hídját épp a gazdasági világválság kellős közepén kezdték el felhúzni. Hogy finanszírozni tudják a hatalmas projektet, a hídépítéssel megbízott társaság 1929-ben kötvényeket bocsátott ki. Minden lakos a saját bőrén tapasztalta, hogy ez a híd San Fransisco számára létfontosságú, mivel eddig a város teljesen ki volt szolgáltatva a kompjáratoknak. Így a kötvények egy része el is kelt, a maradékot pedig 1932-ben  Amadeo Giannini, a Bank of America, San Francisco alapítója vásárolta fel.

Munka, ami igazi férfiakat kíván

Alakul.

A hidat a hadsereg sokáig nem tartotta biztonságosnak, de végül belenyugodtak.

Munkás a magasban

Zampa ebben az időszakban lépett be a vasmunkások szakszervezetébe, amit mindig nagy fordulópontnak tartott az életében. 

"Mikor valaki megsérült, nem volt biztosítás, se táppénz, se semmi, míg nem jött a szakszervezet. Nem tudom, hol lennék ma a szakszervezet nélkül. Még a nyugdíjam is tőlük van."

A Golden Gate volt az első olyan híd, amelyhez a munkaerőt teljes mértékben a szakszervezet biztosította. Abban is első volt ez az építkezés, hogy az épülő híd alá biztonsági hálót feszítettek ki, ami felfogta az esetleg lezuhanó munkásokat, illetve minden hídon dolgozó kemény sisakot kapott, ami védelmet biztosított a lehulló törmelékkel szemben.

Munkások a hálóban. Sokat bírt, de nem eleget.

1936 október 20-án aztán eljött Al nagy napja. "Egy hídépítő munkás lezuhant, meg is halhat" - hirdették az újságok szalagcímei. Zampa összekötőként dolgozott, gerendáról gerendára lépkedve egyszercsak megcsúszott a nedves fémen, és a mélybe zuhant. A háló lassította a zuhanását, de még így is négy csigolyáját eltörte. A baleset után 12 hétig feküdt a kórházban és 2 évig kellett fűzőt viselnie a hátán, de amint járni tudott, már újra a hídon volt, hogy bátorítsa társait és saját magát is: nem itt ért véget a pályafutása.

Zampa nagy ugrását 18 további munkás követte, akik mindannyian túlélték a hajmeresztő élményt. Adta magát az ötlet, hogy létrehozzák a Halfway to Hell Club-ot, aminek Zampa alapító tagja volt. 

Sokáig szerencsésen haladt a munka.

Rengeteg mérnök dolgozott a terveken.

Az álllványzattal volt egy kis gond...

Sajnos azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés. Az építkezésnek 11 halálos áldozata is volt, közülük 10 ember egyetlen balesetben vesztette az életét. Mindössze 3 hónappal a híd befejezése előtt az állványzat egy része leomlott, és 12 munkást sodort magával a mélybe. Bár a testeket a biztonsági háló most is felfogta, a súlyos állványzat kiszakította azt, így végül a tengerbe zuhantak. Egy munkásnak sikerült egy kötélbe megkapaszkodnia, egy másikat pedig később csónakkal sikerült kimenteni a vízből.

"A tíztonnás állványzaton dolgoztam a társaimmal együtt. Amikor éreztem, hogy megrendül alattam, nem láttam semmit, amiben megkapaszkodhattam volna, így egyszerűen beleugrottam a hálóba. A zuhanásból semmire sem emlékszem, csak arra, hogy a hálóval együtt a vízben landoltam. Mikor már a vízben voltam, felkapaszkodtam egy fadarabra. Mellettem valakinek a lába állt ki a vízből. Odahúztam a testet, az egyik barátom, Fred Dummitzen volt. Újra körülnéztem: szorosan a hálóba gabalyodva megláttam a másik barátomat, Noel Flowerst, ahogy az életéért kűzd. Odakiabáltam neki, hogy ki tud-e szabadulni. Csak nézett rám elborzadt arccal, aztán elsüllyedt."

- emlékezett vissza a tragikus balesetre az egyik túlélő, E. C. Lambert.

Fred Dummitzen a hídon

Ez az arány azonban abban a korszakban még igen jó volt: az elfogadott  standard szerint minden építkezésre fordított összeg egymillió dollárjára egy haláleset jutott. Így a 23 millió dolláros Golden Gate híd csupán feleannyi munkás életét követelte, mint várható volt. Az 1900-as évek elején egyébként a hidakon dolgozó acélmunkások halálozási rátája volt messze a legmagasabb.

Átadás 1937-ben

Hosszú felépülése alatt Al Zampa egy csónakkölcsönzőben dolgozott, hogy továbbra is figyelemmel kísérhesse a hidak épülését. Később kikötői építkezésen is dolgozott, majd újra visszatért a hidak világába a Benicia híd és a Richmond-San Rafael híd építésén. A második Carquinez hídon már együtt dolgozott két fiával: Gene és Dick Zampával. 1970-ben, 65 évesen vonult nyugdíjba. Az utolsó munkanapjáig a legnehezebb és leginkább respektált munkát végezte. 2 fia és 3 unokája követte az öreg Zampa szenvedélyét, és maguk is hidakon dolgoztak.

Színesben