Miért vannak az újévi képeslapokon puttószerű kisfiúk kéményseprő ruhában? Most kiderül a szörnyű igazság. Nem egy Dickens regényben járunk, de majdnem.

Vintage romantika. A valóságban kevesebbet mosolyogtak.

A britek okultak az 1666-os nagy londoni tűzvész tanulságaiból, és szigorú tűzvédelmi törvényeket hoztak. A katasztrófa után épült házaknak már jóval keskenyebb kéményeik voltak, amelyek gyakran bonyolult, kanyargós rendszereket alkottak. Mivel a háztetőn lévő kéménytetők száma után kellett adót fizetni, az építésnél arra is törekedtek, hogy amennyiben lehet, több kürtő csatlakozzon egymáshoz.

Viktoriánus kémények

Kis kéményseprő egy mesekönyvben

Old School Low Rider sportcipő. 12999 Ft.

A gyakran mindössze 45 cm széles, kanyargó és egymásba ágazó kéményrendszereket évente 3, 4 alkalommal kellett tisztítani. A kéményseprő mesterek inasként gyerekeket vettek maguk mellé, és nekik kellett alulról felmászniuk a kéményekbe, gyakran akár 18 métert is, kis keféikkel megtisztítani belülről a koromtól, majd visszamászni onnan.

A gyerekek - akiket gyakran már 4 éves kortól alkalmaztak erre a munkára, egészen addig, míg befértek a kéménybe - egy speciális technikával, a térdükkel és a könyökükkel "kapaszkodva" nyomták fel magukat a kémény tetejéig. 

A Mechanic's Magazine ábrája bemutatja a különböző kéményfajták veszélyeit. A kis fekete maszat a kéményseprőtanonc.

A kemény és veszélyes munkáért a gyerekek nem kaptak fizetést. A kéményseprők általában árvaházaktól vagy elszegényedett családjuktól "vásárolták meg" őket 7 shilling és 4 guinea közötti áron, és ezután a gyerekek tanoncként nekik dolgoztak. A mesterek felelőssége volt, hogy a tanoncok ételt és ruházatot kapjanak, illetve legyen hol aludniuk, a gyerekeknek pedig a mesternek kellett adniuk a kéményseprésért kapott összeget. A szerződés heti egyszeri fürdést és templomlátogatási lehetőséget is előírt.

A közfelfogás szerint 6 éves kortól lehetett legjobban betanítani egy gyereket a kéményseprésre, mert még elég kicsik ekkor, de már nem olyan gyengék.

A torz testhelyzetben végzett munka természetesen gondoskodott arról, hogy később se fejlődjenek rendesen ezek a gyerekek - már aki megérte az idősebb kort. Míg a tanonc szerződések általában 7 évre szóltak, ebben az iparágban a mesterek gyakran tovább tartották maguk mellett alkalmazottaikat, akik teljesen ki voltak szolgáltatva nekik, mert senki nem ellenőrizte a szerződésben foglaltak betartását.

Csoportkép: mester (bal szélen) és tanoncai. Valószínű az extrém alacsony férfi maga is gyerekként kezdte az ipart.

A gyerekek igen nehéz szerszámokat cipeltek nap mint nap.

Hogy milyen veszélyek vártak egy szorgalmas hatévesre a kémény belsejében? Az első, ami gyakran elő is fordult, hogy beragad a szűk kéménybe. Ilyenkor rendszerint egy másik kisgyereket küldtek utána, hogy megpróbálja kihúzni, de az is előfordult, hogy mindketten odavesztek. Ha a kémény nem volt szűk, az pedig azzal fenyegetett, hogy egy óvatlan mozdulat miatt lezuhanhat a magasból. A másik veszély, hogy egy bonyolultabb kéményrendszerben a kis tanonc elvéti a visszautat, és végül  rossz helyen próbál meg kimászni - így könnyen halálos égési sérüléseket szerezhettek. A hosszú, szűk kémények könnyen okozhattak fulladást is, és olyan is előfordult, hogy a gyerekeket a még forró kéménybe küldték föl.

Persze sokan rögtön visszafordultak volna, az ilyen kezdőket mestereik alulról egy égő fáklyával "motiválták", vagy egy másik gyerekkel, akinek addig kellett tűvel bökdösnie a felső talpát, míg az össze nem szedte magát.

Keféjüket a fejük fölé tartva másztak

Egy baleset illusztrációja.

Bár már a 18. században elkezdtek kifejleszteni olyan eszközöket, amivel kiváltható lett volna a gyerekek munkája, sem a lakosok, sem a kéményseprők nem hittek benne igazán, hogy ezekkel is hatékonyan ki lehet tisztítani a kéményt. 1796-ban jótékony aktivisták The London Society for the Superseding the Necessity for Employing Climbing Boys névvel egyesületet hoztak létre. Hogy népszerűsítsék az új eszközöket, kéményseprő versenyeket hirdettek, annak az eldöntésére, hogy a tanoncok vagy a speciális kefék tisztítják ki jobban a kéményeket. A győztesek ilyen korszerű keféket nyertek, sajnos azonban

a lakosok nagyrésze ragaszkodott ahhoz, hogy a kéményeikbe inkább a gyerekek másszanak fel.

Tanonc és mestere. Akik kéményseprőként nőttek fel, deformált testalkatúak lettek, ezért nem szívesen alkalmazták őket más munkára. Amelyik tanoncot kidobták, az jó eséllyel bűnöző lett.

1773-ban pont egy humanitárius kezdeményezés miatt ugrott meg a gyerekkéményseprők száma. Mivel egy Jonah Hanway nevű jótékony úr kutatásai fényt derítettek rá, hogy a magukat eltartani nem tudó szegényeknek létrehozott, úgynevezett "workhouse"-okban a gyerekek 68-76 százaléka egy év alatt meghal, a parlament törvényt hozott, hogy gyerekeket legfeljebb 3 hétig lehet ilyen intézményben tartani. Így azonban mindenki, aki olcsó munkaerőhöz akart jutni, könnyen elvihette őket. 

Gyerekek nehéz jövő előtt.

Egy kéményseprő ekkoriban 2-20 tanoncot tartott, attól függően, hogy mennyi munkája volt.

A közhiedelemmel ellentétben nem csak fiúk, lányok is végezték ezt a munkát.

A legroszabb soruk a nagyobb városokban, és főleg Londonban volt, ahol magasabbak és vékonyabbak voltak a kémények, és még a konkurenciával is meg kellett küzdeni. Itt a tanoncok igen ritkán kaptak cipőt, és gyakran koplaltatták őket, hogy lassabban nőjenek. A gyerekeknek volt egy takarójuk, amivel napközben a kormot törölgették magukról, este pedig azalatt aludtak, többnyire összebújva, hogy melegítsék egymást. Ez volt a téli kabátjuk is. Mivel a heti egy fürdőt csak kevesen kapták meg, a tanoncok gyakran maguktól jártak a csatornához mosakodni, míg híre nem ment, hogy egyiküket elsodorta a víz. Aki megérte a pubertás kort, annál gyakran kialakult a "kéményseprő betegség", egy olyan rákos betegség, amit az égéstermékekkel való állandó érintkezés okozott.

Mester és tanonca

A parlament törvényekkel próbálta kezelni a helyzetet, de hiába kötötték egyre nagyobb életkorhoz a tanoncok alkalmazását, a törvényeket a kéményseprők nem tartották be.  Earl of Shaftesbury és Dr. George Phillips évtizedekig dolgoztak azon, hogy beszüntessék az embertelen gyakorlatot, pamfletekkel és tényfeltáró cikkekkel próbálva felkorbácsolni a közvéleményt. Miután az 1870-es évek elején több szörnyű haláleset is történt, a 12 éves George Brewster tragédiája hozott fordulópontot. A kisfiút a cambridge-i Fulbourne kórház keskeny kéményébe küldték fel, ahová beszorult.

Kőművessel kellett a falat kibontani, de az életét már így sem tudták megmenteni.

A kórház, aminek ki kellett bontani egyik falát a baleset miatt.

Miután az egész országot felháborította, hogy a fiú mesterét mindössze 6 hónap kényszermunkára ítélték a történtek után, viszonylag könnyű volt keresztülnyomni a parlamenten a Kéményseprő Törvényt, ami 21 évben minimalizálta a kéményseprők életkorát. Ami azonban még ennél is fontosabb: a törvény betartását ellenőrizték, így valóban George Brewster volt az utolsó gyerekkéményseprő, aki a kéményben vesztette az életét.

Fekete kéményseprő gyerekek az Egyesült Államokban

Európa számos országában, és az Egyesült Államokban azonban még hosszú évekig tartott a kis kéményseprők kizsákmányolása.